Fagy

Az a rohadt jó a blogolásban, hogy az ember több mint egy év szünet után leül, és ugyanúgy folytatja, mintha mi sem történt volna közben. 2007 novembere óta már számtalanszor felmerült bennem a gondolat, hogy posztolni kéne ide valamit. Általában egy jó koncert vagy egy király új album meghallgatása után támadt fel bennem az írói véna, de mindezidáig gyorsan kussba zavartam a szunnyadó „oroszlánt” azzal az elcsépelt frázissal: hogy ej, ráérünk arra még. Egy szóval temérdek lehetőségem és időm lett volna hülyeségeket firkálni ide az elmúlt év során, én hülye meg most fogok neki, mikor minden szempontból totál el vagyok havazva. (Na jó, szó szerint sajnos nem.) A ma éjszakai visszatérés apropóját egyébként egy szimpla videó adja, amely nem más, mint a Sear Bliss tervezett második DVD-jének trailere. Mint említettem, genyósok dolgom van mostanában, ebből kifolyólag kevesebb zenét bömböltetek, mint általában, ráadásul az utóbbi napokban a black metal kicsit háttérbe szorult a zenei palettámon egy ismeretlen death metal zenekar, a Cynic jóvoltából. Erre jön ma ez a szimpla kis kétperces előzetes, és totálisan letarol.

 

Alapvetően nem vagyok nagy koncert-DVD fan, a polcomon is csupán az első két My Dying Bride figyel, én valahogy jobban kedvelem a „youtube-on megnézek egy-két nótát” megoldást. Ez a Sear Bliss DVD viszont így két perc után is must have. Nincs szándékomban kielemezni a látottakat, csupán annyit mondanék, hogy amint a totál hangulatos résztvevők bemutatása rész után – amiről épp kezdenénk azt hinni, hogy kitölti a 2 percet – bejön a Two Worlds Collide az valami iszonyat nagy. Instant hajlóbálás!

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy nem voltam ott ezen a jubileumi bulin, pedig előzőleg mindenképp terveztem elmenni rá. Mentségemre szóljon, hogy épp Bécsben pihentem ki az előző napi Machine Head koncert fáradalmait. S bár a DVD piszok jónak ígérkezik, mindez nem feledteti a mulasztásomat. Picsába!

Szukumvit korábban már méltatta a nagyon szimpatikus kanadai black metal kiadót, a None More Black Records-ot, ezúttal pedig én szeretnék néhány jó szót szólni, egy hasonlóan elhivatott, számomra rendkívül rokonszenves orosz (!) brigádról, a Solitude Productions-ről. A stílus ugyan más, mint a tengerentúliak esetében - itt a doom metal különböző vállfajaival állunk szemben – de a hozzáállás egész hasonló. Bár itt nincsenek megfogalmazva olyan irányelvek, mint a NMBR-nél, de ettől függetlenül könnyen beláthatjuk, hogy mondjuk egy belorusz, egy mexikói vagy teszemazt egy mexikói doom/death lemez kiadását nyugodtan sorolhatjuk a non-profit vállalkozás kategóriába. A javarészt ismeretlen, még csak szárnyaikat bontogató bandák első-második lemezének megjelentetése mellett, olyan jótetteket is elkönyvelhetünk a Solitude Productions neve mellé, mint az Evoken klasszikus első lemezének, az Embrace the Emptinessnek, vagy az általam oly sokra taksált Catacombs EP-jének újrakiadása. Jómagam már bepróbáltam egyet-kettőt az oroszok által kínált zenekarok közül, és egyelőre csakis pozitív benyomásokról tudok beszámolni, (jön is majd egy-két írás róluk) úgyhogy aki nem veti meg a jóféle funeral/sludge/etc doom muzsikát, az nyugodtan csekkolja az SP termékeit. A mai zenei világban, mikor egész komoly bandákat is gallyra vág a sok zeneletöltés, piszok nehéz dolguk van még a legnagyobb kiadóknak is, hát még az olyan totál underground műfajokra specializálódott cégeknek, mint jelen írás tárgya. Akárhogy is gondolkodom, csupán egyetlen szó van, ami eszembe jut velük kapcsolatban: RESPECT!

Az az igazság, hogy nem vagyok túl nagy rajongója az intróknak. Sőt, az esetek túlnyomó többségében totálisan funkciótlannak, oda nem illőnek találom az albumok elejére odabiggyesztett kis rövidkéket. Még szerencse, hogy az általam favorizált stílusokban viszonylag ritkán élnek ezzel a megoldással a zenekarok. Üdítő kivételek persze itt is akadnak, mint például a klasszikus Emperor album, az Anthems to the Welkin at Dusk első trackje, az Alsvartr (The Oath). Ez egy igen jól sikerült felvezető, amely nélkül az őt követő Ye Entrancempirium sem lenne az, ami. Ha ez utóbbi számot csak úgy szólóban hallom, mindig hiányolom előle az a „O’ Nightspirit! I am at one with thee. I am the eternal power. I’m the Emperor” kiáltást, meg úgy magát az egész szerzeményt. Persze itt is működik a vica-versa dolog, ugyanis tuti megőrülnék, ha az Alsvartr adrenalinpumpáló lezárása után nem csapna azonnal fülön minden idők egyik legjobb black metal nótájának kezdőriffje. Na, de legyen elég ennyi mára az Emperorból, pláne, hogy a címben említett, a legjobb intro díjat én bíz nem is nekik ítélném, (feltéve ha létezne ilyen díj) hanem egy másik északi hordának, a svéd Mörk Gryning-nek, mégpedig a Tusen år har gått című albumuk nyitásaként elkövetett Dagonért. Ahogy a korábbi Catacombs írásomból kiderülhetett, mondhatni, hogy nem vetem meg Lovecraft művészetét, és láss csodát világ, megint olyan zenéről írok, melyet a hajdan volt horrorszerző inspirált. Na jó, ez ebben a formában egyáltalán nem biztos, tekintve, hogy Dagon nevével több különböző mitológiában is találkozhatunk, és nekem semmi bizonyítékom nincs arra, hogy a svédeket éppen a Lovecraft által teremtett Dagon ihlette meg, de az biztos, hogy én akárhányszor hallom ezt a nótát, mindig egy a vízből kiemelkedő, hatalmas és iszonyatos vízi szörnyet képzelek magam elé. (ehe, na ez kicsit banálisan hangzik, de kit érdekel, ez van) Illetve, nem én képzelem, hanem a zene láttatja velem, és ez az igazán nagy szó. Nyilván bejátszik a prekoncepció is, de ezt egy cseppet sem bánom. Csak mert olyan jó. Most, a post írása közben, már jó párszor meghallgattam a számot, és egyáltalán nem unom. Ilyen más intróval sosem fordulhatna elő. Persze vegyük észre, hogy a postban említett két nóta, nem is intro néven fut, vagyis kvázi saját jelentéssel is bírnak, nem csupán a „na basszunk mán oda, valami félelmetes zörejt, vagy egy kis szintitémát a 8 szám elé, csak hogy legyen ott valami” jellegű hülyeség nevében fogantak. Ilyen kreatív cucc jöhet még sok, de az agyatlanságtól kéretik megkímélni. Köszönöm.

Ha létezne olyan gép, amely az összes magyar szó (plusz azon idegen szavak, melyeket nem szokás lefordítani) betáplálása után kiadna egy listát a szavakból képzett mondatokból, s azokat lehetséges előfordulásuk gyakorisága szerint rendezné, a következő mondat minden bizonnyal igencsak a lista alján foglalna helyet: Ezen post egy iráni funeral doom zenekar egyetlen lemezéről fog szólni, mely azért egyetlen csupán, mert az album felvétele után a billentyűs lány megházasodott, s a kedves férje metal ellenessége miatt feloszlatták a bandát. Ilyen felütés után nem nagyon tudtam, mit várjak az 1000 Funerals zenéjétől, úgyhogy leginkább a puszta kíváncsiság uralkodott el rajtam, mikor először feltettem a Portrait of a Dreamet. Az igazat megvallva az utóbbi időben jó párszor meghallgattam a lemezt, de általában csak háttérzeneként funkcionált a dolog, s már éppen azon voltam, hogy írok ide valami kis kedveset róla, mikor befutott az új Evoken, amely gyenge közhellyel élve jött, látott és totálisan letaglózott. A Caress of the Voidhoz képest bizony elég zsengének tetszett akkor az irániak muzsikája, úgyhogy ripsz-ropsz úgy döntöttem felejtős a post, ám később szerencsére meggondoltam magam, és adtam még egy esélyt a PoaD-nak, amelynél – így utólag bevallva - jobban nem is cselekedhettem volna. Ugyanis ez a zene egyáltalán nem rossz. Sőt! Egyszerűen nem érdemes az Evokenhez, vagy teszem azt egy Ahabhoz hasonlítani, tekintve, hogy nem is igazán funeral doom metal ez. Vagy legalábbis nem teljes mértékben az. Hangulatilag (és nem zenelileg) inkább a My Dying Bride-féle vonulattal rokon a cucc. Erre, az egyébként azért nem túl erős párhuzamra erősítenek rá a szövegek is, melyek az fd műfaj megszokott szövegvilágával szemben a szerelemről, egészen pontosan annak árnyoldalaival foglalkoznak. Magát a zenét sem egyszerű beskatulyázni, mert bár vannak kétségkívül tömény funeral doomos témák - főleg ami a vokálokat illeti – több helyen előfordulnak, totálisan más jellegű megoldások is. A gitárok elég rendesen ki vannak csontozva a zenéből, és sokszor a billentyűk dominálnak. Aki ezt olvasván netán a Skepticismre asszociálna az nem is állhatna távolabb a valóságtól. Itt a szintetizátoros részek ugyanis egyáltalán nem úgy funkcionálnak, ahogy a finneknél. Míg az északiakat hallgatva általában az üresség, és a monumentalitás az első gondolatok, melyek eszünkbe ötölhetnek, addig az 1000 Funerals zenéje kapcsán nekem az ugrott be, mennyire király lenne ez, valami szomorú fekete-fehér film aláfestő zenéjeként. Persze ez csakis azokra a részekre igaz, mikor nem halljuk az énekes fickó kellően erőteljes hörgéseit. A srác hangja amúgy nekem kimondottan tetszik, éppen ezért bizony kicsit sajnálom is, hogy olyan keveset hallatja az album folyamán. Az öt számból az utolsó tétel alapból instrumentális, míg a harmadikban, a Your Fancy-ben is csupán néhány szónyi suttogás képviseli az emberi hangot, de a maradék három nótában sem viszik túlzásba a hörrentéseket. A legkonkrétabb dal az albumon a Moon’s Heart címet viseli, s korábban minden bizonnyal ezt említettem volna kedvencemként, de az az igazság, hogy minél többet hallgatom az albumot, annál jobban tetszik az egész. Bár nem tagadom, véleményem szerint talán jobb lett volna készíteni egy full instrumentális, és külön egy igazi funeral doom lemezt. Ám végül nem így történt, úgyhogy igazából csak annak tudom jó szívvel ajánlani a Portrait of a Dreamet, aki a sötét síron túli hörgéssel kísért funeral doom zene mellett nem ódzkodik a nyugisabb, lebegősebb és érzelmesebb témáktól sem. Bár tulajdonképpen annyira egzotikus zene ez, tekintve a származási helyét, hogy talán mindenkinek kellene tennie vele egy próbát. Megéri!

Alapvetően nem vagyok túl nagy rajongója az instrumentális számoknak. Legyen akármilyen jó a zene, az esetek döntő többségében nekem akkor is hiányzik mellőle az ének.(hörgés, károgás, disznóröfögés stb.) Szerencsére azonban még a black metal lemezeken is találni olyan remek szerzeményeket, melyek hallgatása közben abszolút nem hiányolom az emberi hangot. Sőt! Jelen esetben persze nem holmi tremolókaros gitárnyűvésre kell gondolni, mint egyes heavy metal albumokon, hanem szinte kizárólag szintetizátorral előadott melankolikus dalokra. Ilyen például a Dissection klasszikus Storm of the Light’s Bane lemezének utolsó darabja, a No Dreams Breed in Breathless Sleep, vagy a Naglfar, Diabolical-ján szereplő A Departure in Solitude. Mindkét dal nagy favoritom, éppen ezért nyugodtabb pillanataimban gyakran előveszem őket, de természetesen a lemezeket egyben hallgatva sem lógnak ki a sorból. Szépség, és mérhetetlen szomorúság. Ez a két, csak látszólag ellentmondásos gondolat keveredik az ember agyában, miközben hallgatja ezeket a nótákat. Aki csak egy kicsit is fogékony a szépre, annak mindenképp érdemes tennie egy próbát ezekkel a dalokkal, teljesen függetlenül attól, hogy szereti -e a black metal zenét, vagy sem. Akinek bejön ez a black metal muzsikusok által játszott nem black metal zene, az füleljen bele az Abyssos She Only Flies at Night-jába, vagy a Dimmu Borgir ősrégi Sorgens Kammer-jébe. Ez utóbbi kettő is majd’ olyan jó, mint az előzőleg említett szerzemények. Ami miatt mégis külön említem őket, az Abyssos dal esetében a számomra kicsit túl gyors tempó, mely talán egy keveset elvesz az egyébként alig több mint egy perces szám értékéből, míg a Dimmu melódia egy leheletnyit hosszabb a kelleténél. (Külön érdekesség, hogy mint utóbb kiderült ez egy Amiga játék zenéjének nyúlása. Haha.) S, ha valaki azt hinné, hogy ilyen zongorajátékra épülő instrumentális darabokkal csak a külföldi bandák élnek, annak ellenpéldaként ott a Sin of Kain zseniális Fields of Sadness-je, melyben cselló támogatja a billentyűt, illetve az Ahriman, Black Clouds nevet viselő száma, amely ugyan kissé más kategória, mint az eddig tárgyaltak, ám nem kevésbe remek, s ebbe még egy kis károgást is sikerült belecsempészni. :)
Hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel ezekkel a nótákkal kapcsolatban, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tele a net, mindenféle homevideokkal, melyeken rajongók játsszák kedvenceik dalait. A tovább mögött a már említett Dissection, illetve Naglfar darab, egy tehetséges leány tolmácsolásában. (Minél többet hallgatom ezeket, annál erősebb bennem az érzés, hogy ezt én is akarom, ám sajnos nem találtam kottákat semerre, hallás alapján leszedni meg nem annyira az én műfajom, úgyhogy ha valakinek esetleg van ezekről a dalokról kottája, az dobjon már meg vele. Köszi.)

 

A Gorgoroth feloszlásáról érkező hírek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon miért van az, hogy a szcéna egyik legkompromisszummentesebb csapata, mely folyton a sátánizmusról, templomok felgyújtásáról, meg hasonló „jóságokról” papol, egy fantasy világból választ magának nevet. Vagy ugyanilyen kontextusban említhetném akár a Burzumot is, melynek neve szintén Tolkien apó munkásságának hozadéka. Kétségtelen tény, hogy mindkét elnevezés zseniális a maga nemében, hiszen egyrészt figyelemfelkeltőek, másrészt a hangzásukban van valami sötét és gonosz – mely tulajdonságok döntő szerepet játszhattak kiválasztásukban - valószínűleg pontosan úgy, ahogy a nyelvész mester annak idején megalkotta őket. Ebből a szempontból nem is érheti kifogás a norvég fiatalok választását, ám én azonban mégis furcsállom kicsit, hogy nem találtak valami konkrétabbat, ha már olyan „komoly” dolgok hirdetése mellett törtek lándzsát. Mivel jelen esetben két korai datálású (1989, 1992) black metal bandáról van szó, úgy sejtem, hogy megalakulásuk idején még biztos nem volt lefoglalva az összes démon, sumér istenség vagy Vikernesre gondolva a viking mitológia összes hősének neve, ám a srácok mégis inkább a Gyűrűk ura után nevezték el zenekarjaikat. Félreértés ne essék, nem célom, hogy kétségbe vonjam az említett zenészek döntésének helyességét, csupán arra szeretnék rávilágítani, milyen érdekes, hogy még erre a szélsőséges műfajra is ilyen nagy hatással volt korunk egyik legnagyszerűbb regénye. Míg egy heavy metal banda esetében véleményem szerint teljesen triviális, ha a trilógia alapján nevezi el önmagát, közel sem ilyen egyértelmű a helyzet, ha mondjuk, egy olyan zenekarról van szó, mint a viking-melodikus death metalt toló Amon Amarth, vagy a jazzből leginkább az őrületbe hajló Ephel Duath. S, lám ők is hasonlóképpen gondolkodtak, mint anno Varg, vagy éppen a Gorgorothot létrehozó fiúk. Mivel tényleg érdekesnek találom ezt a témát, csak úgy próbaképpen rákerestem a metal-archives-on néhány gyűrűk urás névre, és láss csodát világ, egy rakat bandát találtam: 4db Minas Morgul, 7-7 Sauron és Mordor. Ezen együttesek nagy része black, death vagy doom metalt játszik, amely csak azért nem meglepő igazán, mert szándékosan a sötét oldalhoz kapcsolódó szavakat választottam a próbához. Ellenőrzés nélkül is tudom, hogy kevesebb sikerrel jártam volna, ha Legolasra, Gandalfra, vagy mondjuk The Shire-re (A megye) próbáltam volna rákeresni. (Vajon ma is annyi black metalos ismerné a Gorgorothot, ha teszemazt Frodo Baggins néven vágnak neki pályájuknak? :D ) Ráadásul nem csak az elnevezések azok, melyek magukon viselik Tolkien örökségét, hanem akár szövegek, sőt például a Summoning esetében egy egész életút az, amelyet meghatároz a LOTR. Az osztrák fiúknak nem volt elég, hogy konstansan Középfölde világa köré szövik dalaikat, legutóbbi lemezükre egyenesen egy, a mordori fekete nyelven íródott számot is rögzítettek. Mi ez, ha nem elhivatottság? Köszönjük! Ugyanúgy nekik, mint Tolkiennek.

A fekete fém gyűjteményem eme darabját, még a stílust egyébként kedvelő cimboráim is hajlamosak fehér zajként értékelni. Ha jobban belegondolok, van is némi ráció a véleményükben, hiszen tényleg egy totálisan underground, koszos hangzású lemezről van szó. De hát mit is várhatnánk egy olyan ausztrál fickó szólóprojectjétől, aki valószínűleg évek óta Burzum diétán tarja magát. Bizony-bizony, mint a szintéren oly sok mindenkit, Shane Routot is megihlette Vikernes bátyó művészete. Szerencsére azonban a sok agyatlan kópia helyett itt olyan formában ölt hangot a komor, nihilista hangulat, hogy azt helyenként bizony még a mester is megirigyelhetné. És éppen ezek a hangulati dolgok emelik ki ezt a lemezt a fércmunkák sorából. Négy számon, és majd ötven percen keresztül áramlanak a sötét tónusú riffek Shane gitárjából, de mégsem válik egy pillanatra sem öncélúvá vagy akár unalmassá a zene. Bár ahogy Varg, úgy Shane sem a virtuóz gitárjátéka miatt fog bekerülni a metal történelem évkönyveibe (kétlem, hogy utóbbi valaha is be fog, míg előbbiről tudjuk, amit tudunk…), ám az ilyen típusú zenénél az ember természetesen nem is igényli, hogy lejátsszák neki a csillagokat az égről. A középtempóból szinte sosem engedő duruzsolás – merthogy valljuk be, sok helyen tényleg az – a zene szerény eszközeivel teremti meg azt a hangulatot, melyet megteremteni hivatott. Bár a címe elég egyértelműen megfogalmazza, miről is akarna szólni ez az album, engem a végtelen szomorúság helyett érdekes módon valami, a nyugodtsághoz leginkább közelálló érzés tölt el, mikor hallgatom a Suicidal Emotionst, bár kétségtelenül jelen van egyfajta üresség érzet is Shane muzsikájában. A szövegek egyébként nyílván passzolnak a zenéhez, de nekem sajnos túl konkrétak. Ha szomorú, de tartalmas szövegekre vágyom, akkor inkább maradok a My Dying Bride-nál. Az Abyssic Hate-et pedig megtartom azokra a pillanatokra, mikor nem igénylem a darálást, de a szervezetem mégis black metalt követel. Nem egyszerű darab a Suicidal Emotions, nem is lehet akármikor hallgatni, de ha az ember szereti a fekete fém puritánabb, inkább az érzésekre (érzelmekre) ható oldalát, akkor nem sok jobb választása lehet ennél az albumnál.

Ha ukrán black metal, akkor Harkov, és elsősorban Nokturnal Mortum, Hate Forest, Astrofaes, Drudkh. A Nokturnal Mortum eddigi hibátlan teljesítménye mellett bennem a legnagyobb nyomot a Drudth első két lemeze hagyta. A Forgotten Legends és az Autumn Aurora megkerülhetetlen klasszikusok, a természetközeli, pogány black metal alapművei. A szláv nemzeti vonal nagyon erős ezekben a művekben, és nem tartom túlzásnak leírni, hogy a dicsőségükre válnak ezek a munkák. Én határozott gyengülést látok az első két albumhoz képest a későbbi lemezeken, bár nem írtam még le véglegesen a 2005-2006-os anyagokat (The Swan Road, Blood In Our Wells, Songs of Grief and Solitude), majd egyszer előveszem még őket biztosan.
Ezek után kaptam kézhez a 2007-es EP-t, az Anti-Urban-t. A cím csillagos ötös, a tartalommal kapcsolatban már nem tudom ugyanezt mondani. Nem nagyon értem ezt a kétszámos kiadványt. Ha elfekvőben lévő nótákról van szó, még csak-csak: adjuk ki őket, hogy ne vesszenek el örökre, de ha az új albumot volt hivatva felvezetni, akkor nem ez a színvonal lett volna a kívánatos. Az első szám tulajdonképpen értékelhetetlen, egy eléggé minimalista téma monoton ismétlődése perceken keresztül, ének nélkül. Félreértés ne essék, a Drudkh-ra mindig is jellemző volt, hogy nem bonyolították agyon a számokat, sokszor hallhattuk ugyanazt a tíz perc feletti számokban, de unalomba soha nem fulladt a dolog, a feeling pedig utolérhetetlen volt. Most ezt egyáltalán nem érzem. A második szám már egy fokkal jobb, bár azt hiszem, ebből is hiányzik az a plusz, ami megmenthetné az EP-t. Összességében csalódott vagyok, azt hiszem meghallgatom az új albumot (Estrangement) néhányszor, remélem tarolni fog.

Az Abigor 1999-es lemezét régebben is meghallgattam már néhányszor, különösebben mély nyomot nem hagyott bennem. Nem úgy ezúttal. Valami kora esti háttérzenét kerestem, hogy kellemesen teljen a vecsernye időszaka, és valamilyen okból emellett a lemez mellett döntöttem. Jó döntés volt, alig hallgattam mást pár napig.
Az Abigor 1993-ban alakult osztrák zenekar, a két alapító tag (és azóta is a zenekar stabil magja) Peter Kubik és Thomas Tannenberger. Jó néhány lemezük megjelent a 2003-as feloszlásukig. Bő egy éve alakultak újra, és új lemez is van már.
A többi albumukat nemigen ismerem, bár ez valószínű változni fog a közeljövőben. A Channeling the Quintessence of Satan kompromisszummentes black metalt tartalmaz. Sikerrel ötvözi a nyers, ortodox vonalat a dallamosabb hatásokkal. A hangzás kaotikus, kicsit zajos, bár aki korai black metal lemezeket is szokott hallgatni, az ilyesmit szóvá sem tesz. A zene szinte végig igen gyors, gitárdús alapra jön a süvöltő ének (a lemez felvételei közben énekest is cseréltek, Silenius-t Thurisaz váltotta). Én minden számban találtam valami érdekességet, ami miatt újra meg újra meghallgattam az albumot.
A lemez borítóján Albrecht Dürer (1471-1528) metszete látható a Knight, Death, and the Devil. Külön pirospont. Ráadásul Dürer magyar származású.
Végezetül azt ajánlom semmiképpen se hallgassa meg ezt az albumot az, aki nem szereti a nyers, zűrzavaros, sötét hangulatú black metalt. Van ilyen ember egyáltalán?

Mivel gmail-es e-mail címem van, szerencsére nem nagyon botlok spamekbe, a rendszer szépen kiszűri a kéretlen cuccokat. Ám mivel néhanapján egy-két fontos dolog is a szemét közé keveredik, időnként le szoktam csekkolni a spam fiókot is, nehogy valami elkallódjon. Pontosan így jártam el ma is. Gyorsan végigfutottam a sok viagrás hülyeségen, s már éppen zártam volna be a tabot, mikor a szemem megakadt az egyik levél feladójának nevén. Az egyik "Are you wanting a bigger penis?" ajánlat ugyanis egy bizonyos drud khanh-tól érkezett. Először majd lefordultam a székből, aztán öt perc torkomszakadtából történő nevetés után, feltámadt bennem az összeesküvés gyártó ösztön. Vajon csak a véletlen a műve, hogy pont most jött ez a levél, vagy a csúnya faroknagyobbító bácsik figyelik, hogy mire keresek rá a neten? (Az utóbbi időben ugyanis jópárszor írtam be a google keresőjébe a Drudkh zenekar nevét, némi infó reményében.) Akárhogy is, eztán gyakrabban fogom ellenőrizni a spamjeimet, hátha megdobna egy-két pirulával mondjuk Emper Orsi, esetleg Satyri Conrad.

Na, elvileg már csak kilencet kell aludni, és érkezik az új Evoken album. Alapvetően nem vagyok az a görcsölős fajta, már ami a favorit bandáim új lemezét illeti, de mivel az elmúlt egy év a - Jajj, kiszállt a billentyűs, ezek szerint szinti nélkül fogják tolni? - jellegű filozofálgatással telt, szép lassan az esztendő legjobban várt albumává avanzsált nálam a Caress of the Void. Az Evoken korábbi műveinek igen fontos részét képezték a billentyűs részek, s ezért tényleg l volt okunk izgulni, hogyan sikerül majd a súlyos funeral doom zenéjüket Dario Derna vagy Denny Hahn hangulatfokozó, sőt sokszor hangulatkeltő szintetizátorjátékát nélkülözve a megszokott minőségben produkálniuk. Aztán meghallgattam párszor a zseniális In the Depths of R'lyeh-t, amely után bizonyossá vált számomra, hogy bizony minden további nélkül lehet funeral doomot, billentyűs hangszerek nélkül is a legmagasabb szinten játszani. Úgyhogy mostmár az új Evokent csupán önmagáért várom, és semmi kétségem nincsen afelől, hogy a jersey-i srácok megint valami igen komoly dolgot tesznek majd le az asztalra, akár lesz szintetizátor a lemezen, akár nem.

Míg kedvenc albumaimat szinte csakis egyben vagyok hajlandó meghallgatni, léteznek olyan lemezek, amelyeket csak hébe-hóba forognak nálam, de egy-egy számukat akár napjában többször is előveszem. Utóbbi esetre tökéletes példa a Lunaris …The Infinite című lemezének In Contempt of Humanity dala. Elég nagy gondban lennék, ha csupán racionális okokat kellene sorolnom, miért is szeretem annyira ezt a nótát. De mivel az ízlés a legritkább esetekben építkezik a racionalitásra, talán el is tekintenék további emlegetésétől eme írás kapcsán. A lényeg, hogy tetszik ez a dal. Nagyon, de nagyon. Emlékszem, mikor először hallottam az indító zongorabetétet, az agyam valamiért azonnal a Rosemary gyermeke című filmet társította hozzá. Ez igen érdekes, tekintve, hogy már évek óta nem láttam ezt a filmet, s egyáltalán nem emlékszem, hogy egyáltalán felcsendül e benne, valami hasonló dallam. Valószínűleg csupán úgy képzelem, hogy ez a kezdés tökéletesen passzolna Roman Polanski klasszikus horrorjához. Egy szóval akármikor meghallom ezt a nyitó melódiát rögtön Mia Farrowra, no meg az ő kis szörnyszülöttjére asszociálok, s gyakorlatilag innentől meg is vagyok véve kilóra. Ám természetesen nem ez az egyetlen oka rajongásomnak, hiszen szerencsére a gitárok megérkeztével sem csökken a minőség. Egyébként érdekes módon, ahogy a zongora elnémulásával komolyabban bejön a gitár, az nagyon nem black metalos, de aztán ahogy az ének is megszólal, szemernyi kétségünk sem marad, milyen stílusban is alkotnak a szerzők. Aki esetleg nem tudná, a Lunarist, korábbi Satyricon, 1349, Arcturus, Spiral Architect tagok hozták létre. Mivel ezen zenekarok mindegyike elég eltérő zenét játszik, ez hatással van a Lunaris zenéjére is, s ezáltal természetesen az itt tárgyalt nótára is. Többféle stílus szövi át a lemez dalait, de a mag teljesen egyértelműen black metal. Maximum nem a legtöbbször hallott formájában. Az In Contempt of Humanity alatt is lehet olyan érzése az embernek, mintha kicsit egyenetlen lenne a stílus (nem a minőség!), hiszen a lassabb, zakatolós részek alatt szinte csak az ének képviseli a fekete fémet, de pont ezek a részek azok, amelyek kerekebbé teszik a nótát. Hiszen később aztán úgyis visszatér az eredeti téma, s ahogy a zongora, a gitár és a károgó énekhang egyszerre hasít a fülünkbe, nem is rendes metal rajongó az, aki nem fossa magát össze a gyönyörtől. Kötelező darab! Pláne azoknak, akik viszolyognak az átlag black metal számok milliószor hallott, egy kaptafa szövegeitől. A Lunaristól ugyanis nem csak remek zenét, hanem értelmes gondolatokat is kapunk. Köszönjük!

Unalmas perceimben viszonylag gyakran szoktam böngészni a youtube-ot különféle metal videók után kutakodva. Mivel a black, death és egyéb underground műfajokban alkotó zenekarok költségvetése, éppen az underground jellegből fakadóan eléggé limitált, ezért javarészt vagy silány minőségű klippekkel "bombázzák" a rajongóikat (azt hiszem a black metal klippek minősége megérdemel majd egy postot a jövőben), vagy egyszerűen nem is bajlódnak ilyen dolgokkal, úgyhogy a legtöbb esetben be kell érnünk a koncerteken készült felvételekkel, ha kedvenc zenekarainkat akarjuk látni. Ám, hogy őszinte legyek koncertvideókat leginkább abban az esetben szoktam élvezni, ha magam is jelen voltam az adott bulin. Ebből kifolyólag nagy szívfájdalmam, hogy a külföldiekhez képest igen kis százalékban találni magyar földön rögzített videókat. Éppen ezért örültem meg annyira, mikor megtaláltam ezt a kis gyöngyszemet, amely a tavalyi szigetes Morbid Angel rááadás száma, a zseniális God of Emptiness alatt készült. Azt hiszem elég jól visszaadja a koncert hangulatát. Aki nem volt ott, csak magára vethet. (Ugye Szukumvit?)

Hogy ki hogyan ismerkedik meg új zenékkel az nyilván változó. Az én kedvenc módszerem a last.fm hallgatása, ahol meglepően sok black/death zene van. Olyan klasszikusokat nem ismernék most a last.fm nélkül, mint a Drudkh vagy éppen az Esoteric.
Másik módszer, hogy az ember kicsi, underground kiadók után googlézik, akik sokszor egy-egy stílusra specializálódnak. Így akadtam a None More Black Records weboldalára.
Az apró kanadai kiadó black metal albumok kiadására alakult, nem régóta létezik, csak pár lemezt jelentettek meg eddig, a színvonal vegyesnek mondható.
Teljesen non-profi vállalkozásról van szó, a Values címszó alatt elolvashatjuk a kiadó hitvallását is. Ritka szimpatikus elvek vannak itt felsorolva, mindenkinek ajánlom figyelmébe.
Szerepel itt egy kitétel az NSBM-el kapcsolatban is, amit kicsit egydimenziósnak érzek, de erről majd máskor.

Őszintén megvallva, elég hosszú ideje töprengek már rajta, milyen írással is kellene indítani ezt a blogot. Eleinte úgy gondoltam, hogy akár a kedvenc, általam minden idők legjobbjának tartott black metal lemezéről is írhatnék, de jobban belegondolva, az kicsit snassz lenne, ha egyből észt akarnék itt osztani, miért is tartom oly nagyra, az egyelőre inkább nevén nem nevezett mesterművet. Aztán az is felmerült bennem, hogy majd írok valamilyen aktuálisan megjelent lemezről, de végül ezt az ötletet is elvetettem, tekintve, hogy az új albumokról szóló kritikákkal úgyis állandóan tele van a net, minek álljak és is a sorba, már a legelején. Szóval hetek óta tipródtam magamban, míg végül a véletlenek szerencsés egybeesése tegnap a kezembe adta a megoldást. Történt, hogy a nap folyamán volt szerencsém megnézni a Dagon című filmet – amely egyébként egy egész tűrhető Lovecraft adaptáció – majd erre nem sokkal, Szukumvit barátom, megdobott ezzel a Catacombs albummal. Igazság szerint elsőre nem nagyon tudtam, hova tenni a lemezt, hiszen korábban még sosem hallottam a bandáról, de aztán mikor elolvastam az LP címét, már tudtam, hogy jó napom lesz. Az előzőleg megtekintett film kellően megalapozta bennem a lovecrafti hangulatot, így az In the Depths of R’lyeh-nek csupán annyi dolga akadt, hogy ne hagyja kihasználatlanul a ziccert. Nos, örömmel állíthatom, hogy ilyen csúfság még véletlenül sem történt. Sőt, mondhatnám, a lemez telibe talált. Már az első szám felénél tudtam, hogy erről fogom írni az első postomat. Még mielőtt nagyon belemélyednék itt az egyik kedvenc írom, s a művei által ihletett album kapcsolatába, had foglalkozzam inkább magával a zenével, ha már egyszer ebből az apropóból született ez a blog. Szóval, a zene nem más, mint funeral doom. Mondhatnám, hogy annak is a szélsőséges formájában, de az az igazság, hogy nem nagyon hallottam még olyan fd albumot, ami ne lett volna szélsőséges valamilyen szinten. Talán nincs még egy műfaj a metal zenén belül, ami ennyire megkötné az alkotók kezét. Az elnyújtott, végtelenül lassú tempó, a temető (vagy jelen esetben a katakombák, vagy akár R’lyeh) mélyéről felcsendülő „ének”, vagy a sokszor a kapaszkodót nyújtó szintetizátor szinte az összes funeral doom metal album szükséges velejárói. Aki ezen eszközök felhasználása mellett, mégis szeretne valami emlékezeteset produkálni, annak igencsak nehéz dolga van. Vagy úgy kell valami újat hoznia, hogy a műfaj eredeti értékei ne csorbuljanak, vagy pedig, olyan atmoszférát kell teremtenie, amely valamilyen formában megkülönbözteti a zenéjét a többi hasonszőrű csapattól. Lássuk be, éppen a már említett korlátok miatt, ez cseppet sem könnyű feladat, ám szerencsére a Catacombsnak mégis sikerült átugrani a lécet. Az egészen egyértelmű, hogy egy fd lemez csak úgy ül igazán, ha megfelelő hangulatban találja az embert, s lehet, hogy ha nem Dagon alapozott volna az első hallgatás előtt, akkor ez az írás is másképp alakul, de jelen pillanatban egyszerűen nem tudok mást mondani, hogy az In the Depths of R’lyeh egy kimagaslóan jó, sőt remek metal album. A R’lyeh leírásához elmaradhatatlanul szükséges monumentalitás éppúgy megvan benne, mint a Lovecraft műveit kivétel nélkül átszövő vészjósló sötétség. Az embernek olyan érzése van, mintha minden pontosan a legapróbb részletekig meg volna tervezve, ugyanakkor ezek a részletek úgy állnak össze egy kerek egésszé, hogy közben semmi jelét nem érezzük bárminemű mesterkéltségnek. Ilyen részletek egyébként a kimunkált zene mellett például a csodálatos borító – amelyen magát, a nagy Cthulhut láthatjuk személyesen – vagy mondjuk a Where No Light Hath Shone szám címében használt archaikus szóalak. Ezek az apróságok, ami miatt egy Lovecraft rajongó, úgy érezheti, hogy egy, a világ túlsó felén élő Lovecraft rajongó készített neki, egy csodás albumot, amely nem más, mint tisztelgés egy zseniális író munkássága előtt. Jómagam, sosem szerettem keverni az élvezeteket, legalábbis olyan formában nem, hogy ha olvasásról, vagy zenehallgatásról volt szó, mindig különválasztottam a kettőt egymástól, ám ezúttal életemben először leléptem a magam által éveken át taposott ösvényről. Második hallgatásra ugyanis kézbe kaptam a Lovecraft-összes harmadik kötetét, s hosszú idő után újraolvastam a Cthulhu hívását. Mit mondjak, a leírt szavak, s a háttérben búskomoran örvénylő zene tökéletes eleggyé álltak össze a fejemben. S, azt hiszem, ez mindennél többet elmond az album minőségéről. Tudom, hogy nem ez az első funeral doom lemez, amely lovecrafti művészetből merít (lásd Thergothon pl), s minden bizonnyal nem is az utolsó, de egy valami biztos: Ez egy kibaszott jó album! Amúgy meg: Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn!

Két meg nem alkuvó, ugyanakkor ideológiamentes metal rajongó blogja fémzenéről. Gondolatok a fekete, halál, (temetési) végzet metalról. Lemezekről, zenekarokról, koncertekről, s minden egyébről, amely ezekhez a szélsőséges műfajokhoz kapcsolódik. Tarts velünk, s láss csodát! A spanyol viaszt már rég felfedezték a spanyolok. Mi csak megmondjuk a frankót.
Viccet félretéve ne várj sokat tőlünk, s mi többet mondunk, mint remélsz. METAL!