Ha létezne olyan gép, amely az összes magyar szó (plusz azon idegen szavak, melyeket nem szokás lefordítani) betáplálása után kiadna egy listát a szavakból képzett mondatokból, s azokat lehetséges előfordulásuk gyakorisága szerint rendezné, a következő mondat minden bizonnyal igencsak a lista alján foglalna helyet: Ezen post egy iráni funeral doom zenekar egyetlen lemezéről fog szólni, mely azért egyetlen csupán, mert az album felvétele után a billentyűs lány megházasodott, s a kedves férje metal ellenessége miatt feloszlatták a bandát. Ilyen felütés után nem nagyon tudtam, mit várjak az 1000 Funerals zenéjétől, úgyhogy leginkább a puszta kíváncsiság uralkodott el rajtam, mikor először feltettem a Portrait of a Dreamet. Az igazat megvallva az utóbbi időben jó párszor meghallgattam a lemezt, de általában csak háttérzeneként funkcionált a dolog, s már éppen azon voltam, hogy írok ide valami kis kedveset róla, mikor befutott az új Evoken, amely gyenge közhellyel élve jött, látott és totálisan letaglózott. A Caress of the Voidhoz képest bizony elég zsengének tetszett akkor az irániak muzsikája, úgyhogy ripsz-ropsz úgy döntöttem felejtős a post, ám később szerencsére meggondoltam magam, és adtam még egy esélyt a PoaD-nak, amelynél – így utólag bevallva - jobban nem is cselekedhettem volna. Ugyanis ez a zene egyáltalán nem rossz. Sőt! Egyszerűen nem érdemes az Evokenhez, vagy teszem azt egy Ahabhoz hasonlítani, tekintve, hogy nem is igazán funeral doom metal ez. Vagy legalábbis nem teljes mértékben az. Hangulatilag (és nem zenelileg) inkább a My Dying Bride-féle vonulattal rokon a cucc. Erre, az egyébként azért nem túl erős párhuzamra erősítenek rá a szövegek is, melyek az fd műfaj megszokott szövegvilágával szemben a szerelemről, egészen pontosan annak árnyoldalaival foglalkoznak. Magát a zenét sem egyszerű beskatulyázni, mert bár vannak kétségkívül tömény funeral doomos témák - főleg ami a vokálokat illeti – több helyen előfordulnak, totálisan más jellegű megoldások is. A gitárok elég rendesen ki vannak csontozva a zenéből, és sokszor a billentyűk dominálnak. Aki ezt olvasván netán a Skepticismre asszociálna az nem is állhatna távolabb a valóságtól. Itt a szintetizátoros részek ugyanis egyáltalán nem úgy funkcionálnak, ahogy a finneknél. Míg az északiakat hallgatva általában az üresség, és a monumentalitás az első gondolatok, melyek eszünkbe ötölhetnek, addig az 1000 Funerals zenéje kapcsán nekem az ugrott be, mennyire király lenne ez, valami szomorú fekete-fehér film aláfestő zenéjeként. Persze ez csakis azokra a részekre igaz, mikor nem halljuk az énekes fickó kellően erőteljes hörgéseit. A srác hangja amúgy nekem kimondottan tetszik, éppen ezért bizony kicsit sajnálom is, hogy olyan keveset hallatja az album folyamán. Az öt számból az utolsó tétel alapból instrumentális, míg a harmadikban, a Your Fancy-ben is csupán néhány szónyi suttogás képviseli az emberi hangot, de a maradék három nótában sem viszik túlzásba a hörrentéseket. A legkonkrétabb dal az albumon a Moon’s Heart címet viseli, s korábban minden bizonnyal ezt említettem volna kedvencemként, de az az igazság, hogy minél többet hallgatom az albumot, annál jobban tetszik az egész. Bár nem tagadom, véleményem szerint talán jobb lett volna készíteni egy full instrumentális, és külön egy igazi funeral doom lemezt. Ám végül nem így történt, úgyhogy igazából csak annak tudom jó szívvel ajánlani a Portrait of a Dreamet, aki a sötét síron túli hörgéssel kísért funeral doom zene mellett nem ódzkodik a nyugisabb, lebegősebb és érzelmesebb témáktól sem. Bár tulajdonképpen annyira egzotikus zene ez, tekintve a származási helyét, hogy talán mindenkinek kellene tennie vele egy próbát. Megéri!
1000 Funerals - Portraif of a Dream
2007.11.28. 16:17 iceddawn
Ha létezne olyan gép, amely az összes magyar szó (plusz azon idegen szavak, melyeket nem szokás lefordítani) betáplálása után kiadna egy listát a szavakból képzett mondatokból, s azokat lehetséges előfordulásuk gyakorisága szerint rendezné, a következő mondat minden bizonnyal igencsak a lista alján foglalna helyet: Ezen post egy iráni funeral doom zenekar egyetlen lemezéről fog szólni, mely azért egyetlen csupán, mert az album felvétele után a billentyűs lány megházasodott, s a kedves férje metal ellenessége miatt feloszlatták a bandát. Ilyen felütés után nem nagyon tudtam, mit várjak az 1000 Funerals zenéjétől, úgyhogy leginkább a puszta kíváncsiság uralkodott el rajtam, mikor először feltettem a Portrait of a Dreamet. Az igazat megvallva az utóbbi időben jó párszor meghallgattam a lemezt, de általában csak háttérzeneként funkcionált a dolog, s már éppen azon voltam, hogy írok ide valami kis kedveset róla, mikor befutott az új Evoken, amely gyenge közhellyel élve jött, látott és totálisan letaglózott. A Caress of the Voidhoz képest bizony elég zsengének tetszett akkor az irániak muzsikája, úgyhogy ripsz-ropsz úgy döntöttem felejtős a post, ám később szerencsére meggondoltam magam, és adtam még egy esélyt a PoaD-nak, amelynél – így utólag bevallva - jobban nem is cselekedhettem volna. Ugyanis ez a zene egyáltalán nem rossz. Sőt! Egyszerűen nem érdemes az Evokenhez, vagy teszem azt egy Ahabhoz hasonlítani, tekintve, hogy nem is igazán funeral doom metal ez. Vagy legalábbis nem teljes mértékben az. Hangulatilag (és nem zenelileg) inkább a My Dying Bride-féle vonulattal rokon a cucc. Erre, az egyébként azért nem túl erős párhuzamra erősítenek rá a szövegek is, melyek az fd műfaj megszokott szövegvilágával szemben a szerelemről, egészen pontosan annak árnyoldalaival foglalkoznak. Magát a zenét sem egyszerű beskatulyázni, mert bár vannak kétségkívül tömény funeral doomos témák - főleg ami a vokálokat illeti – több helyen előfordulnak, totálisan más jellegű megoldások is. A gitárok elég rendesen ki vannak csontozva a zenéből, és sokszor a billentyűk dominálnak. Aki ezt olvasván netán a Skepticismre asszociálna az nem is állhatna távolabb a valóságtól. Itt a szintetizátoros részek ugyanis egyáltalán nem úgy funkcionálnak, ahogy a finneknél. Míg az északiakat hallgatva általában az üresség, és a monumentalitás az első gondolatok, melyek eszünkbe ötölhetnek, addig az 1000 Funerals zenéje kapcsán nekem az ugrott be, mennyire király lenne ez, valami szomorú fekete-fehér film aláfestő zenéjeként. Persze ez csakis azokra a részekre igaz, mikor nem halljuk az énekes fickó kellően erőteljes hörgéseit. A srác hangja amúgy nekem kimondottan tetszik, éppen ezért bizony kicsit sajnálom is, hogy olyan keveset hallatja az album folyamán. Az öt számból az utolsó tétel alapból instrumentális, míg a harmadikban, a Your Fancy-ben is csupán néhány szónyi suttogás képviseli az emberi hangot, de a maradék három nótában sem viszik túlzásba a hörrentéseket. A legkonkrétabb dal az albumon a Moon’s Heart címet viseli, s korábban minden bizonnyal ezt említettem volna kedvencemként, de az az igazság, hogy minél többet hallgatom az albumot, annál jobban tetszik az egész. Bár nem tagadom, véleményem szerint talán jobb lett volna készíteni egy full instrumentális, és külön egy igazi funeral doom lemezt. Ám végül nem így történt, úgyhogy igazából csak annak tudom jó szívvel ajánlani a Portrait of a Dreamet, aki a sötét síron túli hörgéssel kísért funeral doom zene mellett nem ódzkodik a nyugisabb, lebegősebb és érzelmesebb témáktól sem. Bár tulajdonképpen annyira egzotikus zene ez, tekintve a származási helyét, hogy talán mindenkinek kellene tennie vele egy próbát. Megéri!
Szólj hozzá!
Címkék: album funeral doom
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://fagy.blog.hu/api/trackback/id/tr68245583
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
