Fagy

Míg kedvenc albumaimat szinte csakis egyben vagyok hajlandó meghallgatni, léteznek olyan lemezek, amelyeket csak hébe-hóba forognak nálam, de egy-egy számukat akár napjában többször is előveszem. Utóbbi esetre tökéletes példa a Lunaris …The Infinite című lemezének In Contempt of Humanity dala. Elég nagy gondban lennék, ha csupán racionális okokat kellene sorolnom, miért is szeretem annyira ezt a nótát. De mivel az ízlés a legritkább esetekben építkezik a racionalitásra, talán el is tekintenék további emlegetésétől eme írás kapcsán. A lényeg, hogy tetszik ez a dal. Nagyon, de nagyon. Emlékszem, mikor először hallottam az indító zongorabetétet, az agyam valamiért azonnal a Rosemary gyermeke című filmet társította hozzá. Ez igen érdekes, tekintve, hogy már évek óta nem láttam ezt a filmet, s egyáltalán nem emlékszem, hogy egyáltalán felcsendül e benne, valami hasonló dallam. Valószínűleg csupán úgy képzelem, hogy ez a kezdés tökéletesen passzolna Roman Polanski klasszikus horrorjához. Egy szóval akármikor meghallom ezt a nyitó melódiát rögtön Mia Farrowra, no meg az ő kis szörnyszülöttjére asszociálok, s gyakorlatilag innentől meg is vagyok véve kilóra. Ám természetesen nem ez az egyetlen oka rajongásomnak, hiszen szerencsére a gitárok megérkeztével sem csökken a minőség. Egyébként érdekes módon, ahogy a zongora elnémulásával komolyabban bejön a gitár, az nagyon nem black metalos, de aztán ahogy az ének is megszólal, szemernyi kétségünk sem marad, milyen stílusban is alkotnak a szerzők. Aki esetleg nem tudná, a Lunarist, korábbi Satyricon, 1349, Arcturus, Spiral Architect tagok hozták létre. Mivel ezen zenekarok mindegyike elég eltérő zenét játszik, ez hatással van a Lunaris zenéjére is, s ezáltal természetesen az itt tárgyalt nótára is. Többféle stílus szövi át a lemez dalait, de a mag teljesen egyértelműen black metal. Maximum nem a legtöbbször hallott formájában. Az In Contempt of Humanity alatt is lehet olyan érzése az embernek, mintha kicsit egyenetlen lenne a stílus (nem a minőség!), hiszen a lassabb, zakatolós részek alatt szinte csak az ének képviseli a fekete fémet, de pont ezek a részek azok, amelyek kerekebbé teszik a nótát. Hiszen később aztán úgyis visszatér az eredeti téma, s ahogy a zongora, a gitár és a károgó énekhang egyszerre hasít a fülünkbe, nem is rendes metal rajongó az, aki nem fossa magát össze a gyönyörtől. Kötelező darab! Pláne azoknak, akik viszolyognak az átlag black metal számok milliószor hallott, egy kaptafa szövegeitől. A Lunaristól ugyanis nem csak remek zenét, hanem értelmes gondolatokat is kapunk. Köszönjük!