Őszintén megvallva, elég hosszú ideje töprengek már rajta, milyen írással is kellene indítani ezt a blogot. Eleinte úgy gondoltam, hogy akár a kedvenc, általam minden idők legjobbjának tartott black metal lemezéről is írhatnék, de jobban belegondolva, az kicsit snassz lenne, ha egyből észt akarnék itt osztani, miért is tartom oly nagyra, az egyelőre inkább nevén nem nevezett mesterművet. Aztán az is felmerült bennem, hogy majd írok valamilyen aktuálisan megjelent lemezről, de végül ezt az ötletet is elvetettem, tekintve, hogy az új albumokról szóló kritikákkal úgyis állandóan tele van a net, minek álljak és is a sorba, már a legelején. Szóval hetek óta tipródtam magamban, míg végül a véletlenek szerencsés egybeesése tegnap a kezembe adta a megoldást. Történt, hogy a nap folyamán volt szerencsém megnézni a Dagon című filmet – amely egyébként egy egész tűrhető Lovecraft adaptáció – majd erre nem sokkal, Szukumvit barátom, megdobott ezzel a Catacombs albummal. Igazság szerint elsőre nem nagyon tudtam, hova tenni a lemezt, hiszen korábban még sosem hallottam a bandáról, de aztán mikor elolvastam az LP címét, már tudtam, hogy jó napom lesz. Az előzőleg megtekintett film kellően megalapozta bennem a lovecrafti hangulatot, így az In the Depths of R’lyeh-nek csupán annyi dolga akadt, hogy ne hagyja kihasználatlanul a ziccert. Nos, örömmel állíthatom, hogy ilyen csúfság még véletlenül sem történt. Sőt, mondhatnám, a lemez telibe talált. Már az első szám felénél tudtam, hogy erről fogom írni az első postomat. Még mielőtt nagyon belemélyednék itt az egyik kedvenc írom, s a művei által ihletett album kapcsolatába, had foglalkozzam inkább magával a zenével, ha már egyszer ebből az apropóból született ez a blog. Szóval, a zene nem más, mint funeral doom. Mondhatnám, hogy annak is a szélsőséges formájában, de az az igazság, hogy nem nagyon hallottam még olyan fd albumot, ami ne lett volna szélsőséges valamilyen szinten. Talán nincs még egy műfaj a metal zenén belül, ami ennyire megkötné az alkotók kezét. Az elnyújtott, végtelenül lassú tempó, a temető (vagy jelen esetben a katakombák, vagy akár R’lyeh) mélyéről felcsendülő „ének”, vagy a sokszor a kapaszkodót nyújtó szintetizátor szinte az összes funeral doom metal album szükséges velejárói. Aki ezen eszközök felhasználása mellett, mégis szeretne valami emlékezeteset produkálni, annak igencsak nehéz dolga van. Vagy úgy kell valami újat hoznia, hogy a műfaj eredeti értékei ne csorbuljanak, vagy pedig, olyan atmoszférát kell teremtenie, amely valamilyen formában megkülönbözteti a zenéjét a többi hasonszőrű csapattól. Lássuk be, éppen a már említett korlátok miatt, ez cseppet sem könnyű feladat, ám szerencsére a Catacombsnak mégis sikerült átugrani a lécet. Az egészen egyértelmű, hogy egy fd lemez csak úgy ül igazán, ha megfelelő hangulatban találja az embert, s lehet, hogy ha nem Dagon alapozott volna az első hallgatás előtt, akkor ez az írás is másképp alakul, de jelen pillanatban egyszerűen nem tudok mást mondani, hogy az In the Depths of R’lyeh egy kimagaslóan jó, sőt remek metal album. A R’lyeh leírásához elmaradhatatlanul szükséges monumentalitás éppúgy megvan benne, mint a Lovecraft műveit kivétel nélkül átszövő vészjósló sötétség. Az embernek olyan érzése van, mintha minden pontosan a legapróbb részletekig meg volna tervezve, ugyanakkor ezek a részletek úgy állnak össze egy kerek egésszé, hogy közben semmi jelét nem érezzük bárminemű mesterkéltségnek. Ilyen részletek egyébként a kimunkált zene mellett például a csodálatos borító – amelyen magát, a nagy Cthulhut láthatjuk személyesen – vagy mondjuk a Where No Light Hath Shone szám címében használt archaikus szóalak. Ezek az apróságok, ami miatt egy Lovecraft rajongó, úgy érezheti, hogy egy, a világ túlsó felén élő Lovecraft rajongó készített neki, egy csodás albumot, amely nem más, mint tisztelgés egy zseniális író munkássága előtt. Jómagam, sosem szerettem keverni az élvezeteket, legalábbis olyan formában nem, hogy ha olvasásról, vagy zenehallgatásról volt szó, mindig különválasztottam a kettőt egymástól, ám ezúttal életemben először leléptem a magam által éveken át taposott ösvényről. Második hallgatásra ugyanis kézbe kaptam a Lovecraft-összes harmadik kötetét, s hosszú idő után újraolvastam a Cthulhu hívását. Mit mondjak, a leírt szavak, s a háttérben búskomoran örvénylő zene tökéletes eleggyé álltak össze a fejemben. S, azt hiszem, ez mindennél többet elmond az album minőségéről. Tudom, hogy nem ez az első funeral doom lemez, amely lovecrafti művészetből merít (lásd Thergothon pl), s minden bizonnyal nem is az utolsó, de egy valami biztos: Ez egy kibaszott jó album! Amúgy meg: Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn!
